Áprilisi lécek

Kimaradt a márciusi poszt. Nem azért, mert elfeledkeztem róla, csak valahogy nem jöttek a gondolatok. Nehezen tudtam felidézni, egyáltalán mit is csináltam márciusban - azon kívül, hogy elkezdtem megszokni drága Miss Tykém hiányát... Visszanéztem végül a naptáramat: főleg a lábsérült lovaim gyógyítgatásával, kíméletes munkába állításával telt a március - méghozzá tökéletesen, mindenféle további probléma, vagy visszaesés nélkül.

Mindezek után az április kifejezetten tartalmas volt. Tavaly ilyenkor írtam ki facebookra, hogy újragondolt alapokkal "újrakezdem" a lovaim kiképzését. Már abban a posztban azt írtam, hogy úgy érzem utolértem magamat velük, de ki kell javítanom ezt az állításomat. Ugyanis MOST értem utol magamat. A tavaly április köszönőviszonyban sincsen az ideivel. A lovaim fizikailag és mentálisan is terhelhetőek, és a rebbenékenység - amit az elmúlt években szedtek magukra és egyikük alaptermészetére sem jellemző - szépen eltompult. Tavaly 10 foglalkozásból 1 telt jó érzéssel - most 10-ből 9...

Azt hiszem a legtöbbet az időbeosztásról tanultam ebben az egy évben. És nem a napi vagy heti időbeosztásra gondolok, hanem inkább arra, hogy hogyan tudom megítélni, elég időt hagytam-e egy lónak egy feladat megértéséhez, tovább léphetek-e, többet kérjek vagy kevesebbet... A célom elég általános: rászánni a szükséges időt a dolgokra, de mégis, a lehető legrövidebb idő alatt tovább lépni. Persze ezt amilyen könnyű leírni, ugyanolyan nehéz tud lenni a valóságban.

Amióta lovakkal foglalkozom, bejártam mindkét szélsőséget: az á-ezt-két-hét-alatt-meglesz volt az egyik, és az egy évnél is hosszabb földi munkás előkészítés a másik. Bár egyik végletben sem éreztem jól magamat, nagyon tanulságos volt megtapasztalni őket. Mindkét hozzáállásnak van előnye és hátránya is, és én azt gondolom, mindegyik lónak szüksége van mindkettőre, de csak ha a saját ritmusában kérjük tőle.

A korábbi években az volt a fő vezérhangyám egy-egy foglalkozás alatt, hogy a ló fejlődjön aznap legalább egy icipicit. Aztán rájöttem, hogy így folyamatosan csak feljebb és feljebb rakom a lécet - vagyis a ló (és én) bármit is csinálok, az sosem lesz elég... Ez pedig idegőrlő és magabiztosság romboló. Most már nem akarom minden nap feljebb tenni a lécet. Sőt. Néha napján lejjebb engedem. Vagyis inkább úgy fogalmaznám meg ezzel a hasonlattal, hogy egyszerre több léccel dolgozom, és annak futunk neki, amelyikre aznap a ló készen áll.

Hát így telt az április. Lécekkel :D